Végre!!!
Tudtam, hogy Müller Péterre számíthatok és bízok benne, hogy ezzel a bejegyzéssel sok Kismamának, Anyukának, Nagymamának segíthetek, de legfőképpen a Babáknak szeretnék segíteni, akik a maguk nyelvén üzennek, csak mi annyira túlbonyolítjuk a dolgokat, hogy nem értjük Őket.
Ákost már értettem, Árpit ás Gábort sajnos még nem!
Csak emlékeztetőül, mert régen ezt már leírtam.
Ákos születése után három hónapon keresztül rettegtünk, amikor közeledett az este hat óra és vártuk, hogy végre fél kilenc legyen. Történt ugyanis, hogy visítani kezdett, nézett a semmibe és vigasztalhatatlan volt. Cici sem kellett. Ami enyhített a helyzeten a testmeleg víz vagy ha összebújtunk, bőr a bőrrel.
Fél hétkor kezdődtek a fájásaim és fél kilencre született meg. Tehát hat órakor már döntenie kellett, hogy biztos indul.
Értettem Őt, sőt próbáltam megérteni, hogy még nincs itt és nem próbáltam mindenféle hasfájás csillapító csodaszerrel, cumival stb.. elhallgattatni, mert tudtam, hogy az idő majd gyógyítja az elvállás miatt érzett fájdalmat.
Jöjjön tehát mindez Müller Péter szavaival, gondolataival:
„ A kisbabád sír, s te azt hiszed, a hasikája csikar, de lehet, hogy egészen más fáj neki! Lehet, hogy ott kellett hagynia a lélektársát a szellemvilágában, aki most hiányozni fog neki, egy hosszú inkarnáción át! … Lehet, hogy ezért sír, nem a hasa miatt!... Te csak azt látod, mint kismama, hogy valaki megérkezett hozzád. De hogy honnan jött, és kit hagyott ott, azt nem tudod… Lehet, hogy odaát a társa is szomorú… Nem tudják egymást elengedni… Ne hidd, hogy csak mi vagyunk szomorúak, ha a halállal elveszítünk valakit! A Szellemvilág lakói is nehezen válnak meg attól, aki a földre születik. Ahhoz a kicsinek nagyon bele kell feledkezni a földi életébe, és el kell majd távolodnia a szellemitől, hogy ez a hiány ne égesse szüntelenül a lelkét… Jönnek majd persze új barátok, társak, kalandok, szerelmek, találkozások, és a hiányérzet, de főleg az elszakadás fájdalma mélyen-mélyen a tudata alá merül… Beleszokik ebbe a világba… De jól figyelj: nem elfelejti a társát, mert az lehetetlen, hanem hagyja elmerülni a lelkének mélyvalóságába. Engedi elsüllyedni magában azt az alapvető élményt, hogy ők csak ketten együtt lehetnek egyek.
Lassan- lassan beleszokik az itteni létbe. Hozzáedződik. Ez lesz a „valósága”. „
Tudtam, hogy Müller Péterre számíthatok és bízok benne, hogy ezzel a bejegyzéssel sok Kismamának, Anyukának, Nagymamának segíthetek, de legfőképpen a Babáknak szeretnék segíteni, akik a maguk nyelvén üzennek, csak mi annyira túlbonyolítjuk a dolgokat, hogy nem értjük Őket.
Ákost már értettem, Árpit ás Gábort sajnos még nem!
Csak emlékeztetőül, mert régen ezt már leírtam.
Ákos születése után három hónapon keresztül rettegtünk, amikor közeledett az este hat óra és vártuk, hogy végre fél kilenc legyen. Történt ugyanis, hogy visítani kezdett, nézett a semmibe és vigasztalhatatlan volt. Cici sem kellett. Ami enyhített a helyzeten a testmeleg víz vagy ha összebújtunk, bőr a bőrrel.
Fél hétkor kezdődtek a fájásaim és fél kilencre született meg. Tehát hat órakor már döntenie kellett, hogy biztos indul.
Értettem Őt, sőt próbáltam megérteni, hogy még nincs itt és nem próbáltam mindenféle hasfájás csillapító csodaszerrel, cumival stb.. elhallgattatni, mert tudtam, hogy az idő majd gyógyítja az elvállás miatt érzett fájdalmat.
Jöjjön tehát mindez Müller Péter szavaival, gondolataival:
„ A kisbabád sír, s te azt hiszed, a hasikája csikar, de lehet, hogy egészen más fáj neki! Lehet, hogy ott kellett hagynia a lélektársát a szellemvilágában, aki most hiányozni fog neki, egy hosszú inkarnáción át! … Lehet, hogy ezért sír, nem a hasa miatt!... Te csak azt látod, mint kismama, hogy valaki megérkezett hozzád. De hogy honnan jött, és kit hagyott ott, azt nem tudod… Lehet, hogy odaát a társa is szomorú… Nem tudják egymást elengedni… Ne hidd, hogy csak mi vagyunk szomorúak, ha a halállal elveszítünk valakit! A Szellemvilág lakói is nehezen válnak meg attól, aki a földre születik. Ahhoz a kicsinek nagyon bele kell feledkezni a földi életébe, és el kell majd távolodnia a szellemitől, hogy ez a hiány ne égesse szüntelenül a lelkét… Jönnek majd persze új barátok, társak, kalandok, szerelmek, találkozások, és a hiányérzet, de főleg az elszakadás fájdalma mélyen-mélyen a tudata alá merül… Beleszokik ebbe a világba… De jól figyelj: nem elfelejti a társát, mert az lehetetlen, hanem hagyja elmerülni a lelkének mélyvalóságába. Engedi elsüllyedni magában azt az alapvető élményt, hogy ők csak ketten együtt lehetnek egyek.
Lassan- lassan beleszokik az itteni létbe. Hozzáedződik. Ez lesz a „valósága”. „
1 megjegyzés:
Ez egy csodaszép karácsonyi ajándék! Nekünk az!!!:)))
Nagyon boldog, békés, nyugodt, szeretetteljes karácsonyi ünnepeketkívánunk!
Andi&Maja&Krisztián&Erik
Megjegyzés küldése